Kell-e félnünk Amerika nyomulásától?

• Maga a tény, hogy a TTIP ennyire komplex (ráadásul homályos szakzsargonnal övezik) elkedvetleníti az állampolgárokat attól, hogy megvitassák.
• Az európaiak sokkal aktívabbak a TTIP-pel kapcsolatban, mint az amerikaiak, részben az alulról szerveződő aktivista szervezetek erőfeszítéseinek köszönhetően.
• Az egyenlőtlenség Európa és Amerika TTIP-pel kapcsolatos tudatossága között azért is létezhet, mert az európaiak félnek attól, hogy többet veszíthetnek a megegyezés elutasításától vagy elfogadásától függően
• Az aggodalmakat az Investor-State Dispute Settlement-tel (ISDS) kapcsolatban nem csak az aktivisták fejezték ki, de az Európai Parlament is
• Az irányelv kidolgozóinak javaslata szerint a TTIP geopolitikai szempontból is szükséges, ha Európa tovább szeretné csökkenteni a függőségét az orosz energiaimporttól
• Azonban sokak félelme, amely miatt zöld utat kaphat az amerikai olaj importja negatívan fogja befolyásolni az európai tiszta energia kezdeményezések fejlődését és rontani fogja a globális környezeti helyzetet

For English, please go to Page 2

Ha meg akarsz úszni valamit, csomagold be valami unalmasba. Ezt a meglátást John Oliver tolmácsolta a Last Week Tonight nemrég közvetített epizódjában a net-semlegesség fontossága kapcsán. (Bár a nézettség miatt egy lépéssel tovább is ment, és eredetileg „valami gonoszat tenni” volt a kijelentés.) A meglátás elég sok aktuális esetben használható, de a Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség, avagy a TTIP valószínűleg a listavezető. Mint a legtöbb átfogó gazdaságpolitikai eszköz, az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok közötti szabadkereskedelmi megállapodás is komplex és széleskörű, miközben zárt ajtók mögött folynak a tárgyalások, és a jogi szakértők, a gazdasági szakemberek számára is bizonytalan az egyeztetések kimenetele, ráadásul csak az igazán naivakképzelhetik, hogy a megállapodás kizárólag a vámok csökkentéséről szól.

A New York Times TTIP-re fordított figyelme minimális volt, és főként személyes beszámolókon alapult, hogy ébren tartsák az olvasókat és növeljék a kattintások számát. Közöltek egy cikket egy francia férfiról, aki kézműves sajtokat készít atkák segítségével annak érdekében, hogy ezzel illusztrálják a lehetséges akadályokat a transzatlanti ételbiztonság közös szabályozásában. Egy másik cikk arra hívta fel az olvasók figyelmét, hogy egy furcsa francia könyvesbolt nem lenne arra kényszerítve, hogy a könyvek fixen meghatározott árát megváltoztassa, amennyiben a TTIP megállapodás sikerrel zárulna. Ezek a történetek azonban még közelébe sem érnek a TTIP-ről szóló valódi politikai vitának.

Ha a TTIP létrejön, akkor a megállapodás létrehozza a világ legnagyobb szabadkereskedelmi zónáját. Én, mint amerikai alig ismertem fel a TTIP mozaikszót, mikor két holland barátom először említette azt. Biztosítottak arról, hogy ha EU-s állampolgár lennék, sokkal több mondanivalóm lenne a megállapodással kapcsolatban, aminek következtében munkanélküliség és dereguláció várna rám, ami sokak szerint be fog következni, ha megkötik a megállapodást. De még Európában is, ahol a szakszervezetek erősebbek és bizonyos környezetvédelmi és fogyasztóvédelmi szabályozások sokkal szigorúbbak, az aktivista csoportoknak nagyon keményen kellett dolgozniuk és kreatív stratégiákat kellett alkalmazniuk azért, hogy politikai vitát tudjanak kreálni a TTIP körül. Ezek a csoportok, mint a Campact, a Friends of the Earth Europe és az átfogó Stop TTIP petíció hatékonyan felrázta a TTIP-ellenes kampányokat, még azokban az országokban is, ahol névlegesen a legtöbben a szerződés mellett állnak, mint az export-orientált Németország esetében. A Campact stratégiája az internetes technológiákon alapult, koordinálta a feltűnő és kevésbé feltűnő tiltakozókat annak érdekében, hogy kinyilvánítsák az átlagos állampolgárok aggodalmait, miszerint az egyeztetések végén ők ki lesznek zárva a megállapodásból a politikai elit javára. A Campact segített összegyűjteni kétmillió aláírást ahhoz a petícióhoz, ami ellenzi a TTIP-et. Tették ezt annak ellenére, hogy milyen nehéz fenntartani egy konkrét vitát, amikor az embereknek muszáj a jogászok magyarázatában bízniuk, mert nincsen más kapaszkodójuk.

A TTIP kapcsán talán a széleskörű vita hiánya vezetett ahhoz a nézethez az Egyesült Államokban, hogy Európa veszítheti a legtöbbet, ha a megállapodást végül nem sikerül tető alá hozni. A TTIP mindkét főtárgyalója, Ignacio Bercero és Dan Mullaney is megjegyezte, hogy a kereskedelmi korlátok csökkentése az EU és az USA között növelné az európai importot az amerikai nyersolaj és cseppfolyós földgáz tekintetében, ezzel csökkentve az orosz energiahordozóktól való függést. Az Amerikai Egyesült Államok EU-s nagykövete amellett érvel, hogy a TTIP képes lenne biztosítani a NATO gazdasági megfelelőjét, ami alkalmas lenne arra, hogy lefektessük a világkereskedelmi szabályait, mielőtt más megteszi helyettünk. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke ebben a gondolatmenetben olyan messzire is elment, hogy egyenesen Moszkvát vádolta azzal: NGO-k és propaganda felhasználásával felkorbácsolta az ellenérzéseket a megállapodással szemben. Obama elnök tűnik a legeltökéltebbnek a TTIP kapcsán, ő bízik benne, hogy még a hivatali ideje alatt sikeresen megkötik a szerződést, míg a TTIP-ellenes oldalon sokan vélik, hogy az EU-nak van a legtöbb vesztenivalója, ha elérik a szabályozások harmonizációját.

A TTIP egyik legellentmondásosabb eleme, ami kapcsán az európaiak legtöbbször fejezik ki bizonytalanságukat, az azInvestor-State Dispute Settlemets, avagy az ISDS.AzISDSa nemzetközi jog egy eszköze, melyet sok nemzetközi kereskedelmi megállapodásban megtalálhatunk az 1980-as évek óta, és ami lehetővé teszi egy magánbefektetőnek, hogy bepereljen egy kormányt méltatlan elbánás miatt. Az ötlet lényege, hogy ez a rendelkezés bátorítani fogja a befektetéseket a fejlődő országokban, ahol a befektetők félhetnek az bizonytalan piactól, a korrupt kormánytól, és a következetlen szabályozásoktól. Az elképzelés, hogy egy magánvállalat képes legyen változásokat kikényszeríteni a közpolitikában sokaknak ellenére van, beleértve az Európai Parlamentet, ami múlt júliusban elfogadott egy javaslatot, kérvényezve azISDSmechanizmus mellőzését. A félelmük ettől a fajta befektetés-védelmi mechanizmustól nem alaptalan: a Lion Pine cég megnyert egy 250 millió dolláros pert Quebec ellen az ISDS mechanizmus segítségével az Észak Atlanti Szabadkereskedelmi Övezet (NAFTA) keretében, azzal érvelve, hogy a kanadai környezetvédelmi előírások károsították az üzletüket. A Philip Morris dohánycég hasonló rendelkezést használt fel az uruguayi és az ausztrál kormány beperléséhez, amiért dohányzást tiltó törvényt fogadtak el, míg egy svéd energetikai társaság Németországot perelte be, mert Berlin beszüntette a nukleáris energia használatát. AZ ISDS különösen Európa számára ellenszenves, ahol az állampolgárok inkább értékelik a kormányok a magánszektor ellensúlyaként megfogalmazott szerepét.

Mit tett tehát az amerikai Kongresszus a TTIP-pel kapcsolatban, ha a lakosság nem vitatkozik róla túl sokat? A demokrata törvényhozók, valamint a szakszervezetek és környezetvédő csoportok is kifejezték félelmeiket, miszerint az új szabadkereskedelmi megállapodások, a TTIP-et is beleértve károsítani fogják a globális környezetet és előnyben fogják részesíteni a nagyvállalatokat. De 2015. június 24-én az amerikai Szenátus véglegesen elfogadta a törvényt, ami engedélyt adott Barack Obamának a kereskedelmi megállapodások aláírására, amiket a Kongresszus ugyan le- vagy megszavazhat, de tartalmukat nem módosíthatja. A TTIP mellett lobbizó cégek között megtalálunk nagyvállalatokat, amerikai mezőgazdasági érdekeltségeket, valamint Hollywoodot és a Szilícium-völgyet is.

Az Európai Bizottság állítja, hogy a TTIP 120 milliárd euróval fogja fellendíteni az EU gazdaságát, az amerikait pedig 95 milliárd euróval. Magyarország külügyminisztere, Szijjártó Péter azt állítja, hogy a TTIP-nek pozitív következményei lesznek az EU tagállamaira nézve és Obama elnök is folytatja a próbálkozást, hogy befejezze a tárgyalásokat elnökségének vége, 2016 előtt. Ám minden gazdasági változás vesztesekkel és nyertesekkel jár együtt. Még akkor is, amikor két állam együtt növeli a termelését a kereskedelem növekedésével együtt, bizonyos szektorok profitálnak, bizonyos szektorok pedig veszítenek. Mivel az EU és az USA már eddig is szoros kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek, a további integrációval kapcsolatos szkepticizmus sok jogos aggodalmat vet fel.

• The fact that T-TIP is so complex (and surrounded by dull jargon) discourages citizens from discussing and debating it.
• Europeans are more familiar with T-TIP than Americans, thanks in part to the efforts of activist grassroots organizations. The disparity between European and American awareness of T-TIP may also exist because Europeans fear they have more to loose if the deal does or does not go through.
• Concerns about Investor-State Dispute Settlement mechanisms have been expressed not just by European activists but by the European Parliament itself.
• Policy-makers have suggested that T-TIP is geopolitically necessary if Europe wants to further reduce their dependence on Russian energy imports. However, many fear that granting automatic licenses for American oil imports will threaten European progress on clean-energy initiatives and worsen the global environmental situation.

If you want to get away with something, hide it in something boring. John Oliver gave us this insight during his episode of Last Week Tonight on the importance of maintaining net neutrality. (Although, for the purposes of his show he upped the stakes to “doing something evil”). The insight applies well to many current issues, but the Transatlantic Trade and Investment Partnership, or T-TIP, probably tops the list. Like most comprehensive economic policies, the free trade agreement between the European Union and the United States is complex and broad, negotiated behind closed doors, ambiguous to even economists and legal experts, and just as dull as one would expect a negotiation about lowering tariffs to be. The New York Times’ coverage of T-TIP has been minimal, and has relied on human-interest stories to keep readers awake and clicking links. They published an article about a French man who makes artisan cheese using mites to illustrate a potential roadblock in standardizing trans-Atlantic food safety regulations, and another reassuring readers that whimsical French bookshops would not be forced to change their fixed book pricing scheme in the event that the T-TIP negotiations succeed. These stories hardly hit at the political center of the T-TIP debate.

If T-TIP pans out it will create the world’s largest free trade zone. Yet as an American I barely recognized the acronym “T-TIP” when two friends from the Netherlands mentioned it. They reassured me that I would have much more to say if I was a citizen of the EU and stood to suffer from the unemployment and deregulation that some have predicted will result if the agreement takes effect. But even in Europe, where labor unions are stronger and certain environmental and consumer-protection regulations are more stringent (factors that would encourage public awareness of changes in trade regimes), activist groups have had to work hard and use creative strategies to create a political debate over T-TIP. The groups, including Campact, Friends of the Earth Europe and the overarching Stop T-TIP petition have effectively rallied anti-T-TIP campaigns even in countries that nominally stand to gain the most, such as export-driven Germany. Campact’s strategy has relied on the Internet, coordinated canvasing and eye-catching protests to voice concerns ordinary citizens have about being shut out of the T-TIP negotiations by political elites. Campact has helped gather 2 million signatures for a petition opposing T-TIP, despite the difficulties of sustaining a concrete debate when people have to rely on lawyers to interpret the scraps of the agreement that have been made publically available (such as the environmental provisions leaked from the most recent rounds of negotiations in Miami).

Perhaps the lack of public debate over T-TIP in the US is a result of the assumption that Europe has the most to lose, geopolitically, if the agreement fails to go through. Both of the lead negotiators for T-TIP, Ignacio Bercero and Dan Mullaney, have remarked that a reduction in trade barriers between the EU and US would increase European imports of American crude oil and liquefied natural gas (LNG), reducing the EU’s dependence on Russia for energy. The US ambassador to the EU argues that T-TIP could “provide an economic equivalent to NATO” that would settle “the rules of world trade before others do it for us”. Donald Tusk, president of the European Council, has even gone so far as to accuse Moscow of crafting propaganda and using NGOs to spread public opposition to the agreement. Yet, President Obama seems to be the most resolute on seeing T-TIP succeed before the end of his term, and on the anti-T-TIP side, many believe that the EU has the most to lose if the agreement does go through and regulatory convergence is achieved.

One of the most controversial elements of T-TIP, which Europeans have continuously expressed concern about, is the inclusion of provisions for Investor-State Dispute Settlements. An ISDS is a tool of international law, included in many international trade deals since the 1980s, that allows a private investor to sue a government for unfair treatment. The idea is that these provisions encourage investment in developing countries where investors may fear tumultuous markets, corrupt governments and inconsistent regulation. The notion that a private company could force changes in public policy is distasteful to many, including the European Parliament, which passed a resolution this past July demanding that the ISDS mechanism be replaced by a more transparent system. Their fear of this type of investment protection is not unfounded: a company called Lone Pine filed a $250 million suit against the state of Quebec for banning fracking by using ISDS provisions in the North American Free Trade Agreement (NAFTA) and arguing that such environmental regulations damaged their business. The tobacco corporation Philip Morris used similar provisions to sue the Uruguayan and Australian governments for passing legislation banning smoking and a Swedish energy company sued Germany for deciding to stop using nuclear power.

What has the US Congress done about T-TIP, if citizens don’t seem to be debating it much? Democratic lawmakers as well as labor unions and environmental groups have voiced some fears that new free trade agreements, including T-TIP, will harm the global environment and favor big business. But on June 24^th the US Senate gave final approval for a bill allowing President Obama to sign to sign trade agreements that Congress can vote up or down but not amend. Among those lobbying for T-TIP and its accompanying legislation are large corporations and American agriculture interests as well as Hollywood and Silicon Valley.

The European Commission claims that T-TIP will boost the size of the EU economy by €120 billion and the US economy by €95 billion. Hungarian foreign minister Péter Szijjártó suggested that T-TIP will have positive outcomes for the EU member states and President Obama continues to try to push the free trade deal through before the end of his term in 2016. Yet all economic changes come with winners and losers. Even when two countries both increase output with enhanced trade, certain sectors benefit while others are punished. Especially since Europe and the US already share a very close trade partnership, skeptics of further regulatory convergence and economic integration raise a lot of legitimate concerns.