Urbanizációs válság Afrikában
Amíg az ókortól a XX. század első feléig az urbanizáció a fejlettség fokmérője volt, az 1960-70-es évektől a városodás súlypontja a gyarmati sorból felszabaduló országokba helyeződött át, ahol a gazdasági fejlettség és az urbanizáció fokozatosan szétválik. Bár Afrika a városi népesség százalékos arányának tekintetében a fejlett országok történelmi tendenciái szerint növekszik, az abszolút számok tekintetében a növekedés példa nélküli. Ez az oka annak, hogy bár az ipari forradalommal ugrásszerűen növekedésnek induló európai városok – például London, Párizs – esetében is voltak problémák, napjainkban Afrikában ennél sokkal súlyosabb helyzetről, urbanizációs válságról beszélhetünk.
Miben tér el (vagy miben hasonlít) Afrika és a fejlett világ urbanizációja?
Európa esetében a modern urbanizáció az ipari forradalom kibontakozása révén a XVIII. században kezdődött, Afrikában ez csak a gyarmati sorból való felszabadulás után következhetett be. Európában az ipari forradalom hatására demográfiai robbanás és foglalkozási átrétegződés zajlott le, ennek nyomán pedig jelentősen módosult a térhasználat, megkezdődött a modern urbanizáció.
Ezzel szemben Afrikában ezek a folyamatok nem egy belső fejlődés eredményeként, egymás következtében alakultak ki, hanem az egykori gyarmattartók „örökségeként”, egy időben jelentkeztek. Így tehát a függetlenné váló afrikai országok iparosodása és urbanizációja egy időben zajlott a népességrobbanással. Ennek következtében bár megvalósultak a modern urbanizáció feltételei – vagyis a nagy népességkoncentrációk kialakulása, migráció, demográfiai robbanás, technikai fejlődés –, de a gazdasági fejlettség hiányában nincs meg az a potenciál, amely biztosítaná a kialakult nagyméretű városok megfelelő működését. A városi problémák alacsonyabb fejlettségi szint mellett területileg jobban koncentrálódnak és nagyobb tömegeket érintenek Afrika esetében, mint például a viktoriánus Londonban.
Az urbanizációs válság legszembetűnőbb jelenségei a nyomornegyedek. Napjainkban a Földön élő több mint 800 millió slum-lakó a világ urbánus populációjának közel negyedét teszi ki. Szubszaharai Afrikában a helyzet ennél súlyosabb, ugyanis városi lakosságának több mint fele, 62 (!) százaléka él nyomornegyedekben.
A régi és új betegségek kettős terhe
A nyomornegyedekben uralkodó életkörülményeket jól jellemzik a következő adatok: évente legalább egymillió gyermek és csecsemő hal meg olyan betegségekben, amelyek közvetlenül a víz- és higiéniai ellátottság rossz minőségével függnek össze, valamint minden tizedik gyermek ötödik születésnapja előtt meghal a szegény országok városaiban. A fejlődő világ nyomornegyedeinek lakói napjainkban egyrészt hasonló kórokkal küszködnek, mint a viktoriánus London: tífusz, kolera, tuberkulózis. Ezeken kívül a helyzetet még súlyosabbá teszik az úgynevezett „modern” betegségek: asztma, szívbetegség, rák, stb. Így ezek az emberek a régi és „modern” betegségek „kettős terhét” kénytelenek viselni.
Nairobi nyomornegyede: Kibera
Afrika legnagyobb nyomornegyede, a Nairobiban található Kibera, mely a főváros központi üzleti negyedétől hét kilométerre délnyugatra fekszik. Az ellentmondásos becslések szerint a 2,5 km2-es területen 170 ezer – egymillió fő él. Kibera lakói általában egy 9,4 m2-es szobán osztoznak öt másik emberrel. A viskók sárral összetapasztott vesszőfonatból készült, bádoggal fedett építmények. Így a lakók ki vannak szolgáltatva a természeti elemeknek, ugyanis a sárkunyhókat a monszuneső könnyen elmoshatja. Nincsenek rendes utcák, csak kunyhók közötti sikátorok, melynek következtében nincs biztosítva az átszellőzés, ráadásul a higiénés viszonyok közel sem kielégítőek.
Az embertelen körülmények láttán jogosan vetődik fel a kérdés, hogy miért költöznek nyomornegyedekbe az emberek. Az afrikai városok növekedésének forrása a természetes szaporodás mellett a migráció, melynek fő mozgatórugója a rurális térségekben uralkodó szegénység. A vidéki területek ugyanis rendkívül túlnépesedtek, így a földbirtokrendszer elaprózódott, és nem csak a munkalehetőség hiányzik, hanem sok esetben az élelmezés sem biztosított. Ráadásul a lakás- és kommunális ellátás sem sokkal jobb, mint a nyomornegyedekben. További taszító tényezők a gyakori katonai konfliktusok, melyekkel szemben a városok védelmet nyújtanak. Az urbánus térségek sok lehetőséget kínálnak az itt élőknek: a Kiberába érkező migránsok úgy gondolják, hogy a fővárosi slum csak az első lépés, ahonnan idővel feltornázhatják magukat a társadalmi ranglétrán. Ám a szomorú valóság az, hogy a felemelkedés csak keveseknek sikerül.