A pekingi Csungnanhaj komplexum mélyén, ahol a falak többet látnak, mint amennyit valaha elárulnak, egy ablaktalan tárgyalóban Csen Ji-hszin, az Állambiztonsági Minisztérium vezetője várta a kihallgatást. Őt mindig berendelték – és mindig ő várt. A protokoll szerint a főtitkár-elnök hívatta, és amikor a párt első embere hív, az ember vár. Akár egy órát, akár egy napot, akár egy életet. A szoba levegője nehéz volt a csendtől. Az asztalon nem álltak dísztárgyak. Csak két pohár víz, egy dosszié, és a telefon, amely soha nem csengett – csak ha a legfelsőbb vezetés akarta.Csen szeme élesen csillogott. Fiatal korában még hitt abban, hogy a világ jobbá tehető. Már nem hitt. Tudta, hogy a világ csak változik – és a kérdés az, ki változtatja. Most, e történelmi pillanatban úgy tűnt, Kína kerül abba a helyzetbe, hogy változtathat. Az ajtó hangtalanul nyílt. A főtitkár belépett, mögötte két testőr, akik azonnal elfoglalták helyüket a szoba két sarkában.
