Aki már nyilvánosságfogyasztó volt 87-88 táján (én például újságolvasó gimnazista voltam), biztosan emlékszik rá: amikor elközelítenek egy rendszer végnapjai, egyszer csak előbújnak azok, akik ott sem voltak. Ők azok, akik mindig is másképp gondolták; akik belülről rágták, mint a fát a féreg, de nem azért, hogy nekik jussanak a legfinomabb falatok, hanem hogy minél előbb szétkorhadjon. Közel járunk ehhez a pillanathoz a NER evolúciójában is: még nem érkezett el, de az érzékenyebb idegrendszerűek már készülnek rá. Nagyjából kétféle reakciót látni, ugyanúgy, mint a reformszocializmus idején: akik el tudják képzelni a jövőt egy másik rezsimben is, azok óvatosan kibeszélnek ebből a mostaniból, akik pedig tudják vagy sejtik, hogy esélyük sincs, ha változik a hatalmi felépítmény, azok dühödten fenyegetőznek. Egyelőre a másik tábor jóval népesebb – ide tartozik Orbántól a lebukott csepeli fideszes pedofilmentőig a többség; ők napjaink Grósz Károlyai. (Itt szeretnénk felidézni egyrészt azt, hogy Grósz fehérterrorozása anno inkább nevetséges volt, mint félelmetes – ugyanúgy, mint most Orbánék riogatása a brüsszeli és az ukrán fronttal –, pedig az előbbi háta mögött még ott állt a megszálló szovjet hadsereg; a Fidesznek, amennyire tudható, még az ígéretek szintjén sincs ilyesfajta hátországa. Másrészt meg azt, és talán ez a fontosabb: a legutóbbi pártállam néhány egészen szűk látókörű dinoszauruszt leszámítva időben észrevette, hogy lejárt az ideje, és szép csendben elkotródott – a rablott holmiból jóval többet megtartva az indokoltnál –, ez a mostani azonban úgy tesz, mintha nem ismerné az órát.)
