Húsleves
– Huszárik Zoltán Szindbád című filmjére, Ebéd-jelenet –
Felfordul tőled a gyomrom,
Mint zsírcseppektől a húsleves felszínén,
Vagy síráscseppektől a bú heves helyszínén,
Hányok tőled,
Hány ok van erre? Hidd el sok.
És most nem a sokk beszél belőlem,
Hanem valami ennél sokkal több,
Áll bennem az undor, mint egy tömb,
Mint egy soha meg nem kötő betongömb,
Amivel a bensőmben növő űrt próbáltam kiönteni,
Vagy a mélybe zárt zűrt kiontani?
Az is lehet, hogy nem tőled viszolygok,
Inkább csak a köztünk lévő viszonyok bizony sok
Bajától, vagy lehet, más iszonytól vigyorgok,
Ilyen iszonyúan sirattatóan,
Jól van,
Ez így elég gáz,
És nincs elég géz,
Ami elég lenne sebeimre,
– El sem férne annyi kötszer a zsebeimbe’ –,
Olyan nehezen gyógyulnak,
Újra és újra a fájdalomtól kigyúlnak.
Igen, azt hiszem, én tehetek mindenről,
Talán épp csak magamból van elegem,
Mert a lelkemben többen vannak, mint elegen,
Rengeteg a szerep, amit játszanom kell,
És sehol egy rendező, ki a megfelelő pillanatban ezt harsogná nekem:
„– És most, Latinovits Úr, csapjon rá arra a csontra,
Pont közepére, de csontra,
Hogy kizuhanjon belőle a remegő velő,
Ahogy torkából esetenként a hebegő fájdalom tör elő.”
De valahogy majd elrendezem ezt is,
Hiába fal fel a szorongás, mint az éhes pestis,
Melyben leromlik család, lélek, test is,
Vagy jobb lesz, ha nem is el-, megrendezem,
Ha megrendezem magamat,
A rólam szóló filmben, melyben végre lehetnék
Én is a főszereplő.
Fák me
– Makk Károly Szerelem című filmjére, Taxi-jelenet –
– Az erdőbe, kérem! –
Mondtam a taxisnak,
Vagyis inkább az apszisnak a fülkében,
Mert a vezető rám se bagózott,
A haja hülye, fakó szotty,
A fülében pattanás, meg az idegein is,
A nyakán puffadt hájredők,
Rajta lágy pihéből, dús mezők,
A vállán az a csomó, béna korpa
Úgy ugrált, mint sok albínó bolha,
A körméről a lakk lekopott már,
S fújtatott, mint egy szerelmes rozmár.
A sofőr amúgy épp mesélte a válását,
A férje mással való igen intim hálását,
Meg ezt a romlott retek állását,
Hisz milyen emberek esnek be hozzá,
És sajnos nem belé,
De komolyan, még a címet sem tudják pontosan.
– Az erdőbe, kérem! – ismételtem
Ismételten felszólítva a haladásra,
Hogy kiszáguldhassak végre a fénybe,
Hogy kint lehessek a megcáfolhatatlanul tündöklő ténybe’,
Hogy kimehessek a fehér ég alá.
(Fehér ég? Ez meg mi? Színtanból négy alá!)
Csak a fák közé vágytam,
Nem érdekelt holmi válással kapcsolatos ágytan,
Mire a taxis egyszer csak rám sandított,
A szeme fehérjébe szűkölő árnyék rondított,
Vagy csak simán ilyen szűk a nézése,
És a csipától úgy ragad ragyogása, mint a mézé se,
Szóval megvilágosodottan hirtelen megszólalt:
– Á, értem már! Te ilyen kis öngyilkos vagy, mi?
Amolyan zsepis-depis, kapdosós-vagdosós, ugye?
Vagy épp az a kiakasztó-felakasztó-fajta? Persze!
Azt a madzagot meg tedd le!
– Szavaira zsebemben megdermedt a kötél.
Tessék, most jól lebuktam.
– Fák kellenének, mi? Fák? – nevetett cinkosan,
Vagyis inkább cinkesen.
– Fák you – csicseregtem rá cinkésen.
– Sőt inkább fák me – gondoltam, ha teljesen pontos akarok lenni,
Pedig most már nagyon pontot akarok tenni
Ennek az egész ügynek a végére, ami az életem.
Anya angyal
– Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmjére, Seregély-jelenet –
Azóta kereste őt az égen,
A fakópinken és a kéken,
A szürkén, a lilán, amin zeng egy trehány trillám,
Majd fehér sebet mar rá egy átcikázó villám,
S hirtelen nem tudod, mi merre van, mint egy rossz firkán,
Merre a lent, merre a még lejjebb,
S a fent, amit soha nem érhetsz el,
Próbálkozhatsz te bármilyen ócska, leonardós heccel,
Hiába is vágysz a magasba,
Ebbe a láthatatlanul gőzölgő, furcsa égi kasba,
Melyből a felhők kirajzanak minden áldott reggel,
Tünékeny testtel, de állandó kedvvel,
Mint vattapuha, foszlós méhfalkák,
Koszosak, szertelenek és pléhtarkák,
Kik azt hirdetik, hogy az elérhetetlenség
Valójában oly közel.
Azóta kereste őt az égen,
Pont a hajnalcsillaggal szemben, srégen,
Amióta az anyja meghalt, és kicsit ő is vele halt,
Vele pusztult, vele döglött,
De mégis nélküle élt,
És tudta, hogy ez hülyeség,
Ám egyre csak azt hajtogatta, hogy „anya angyal,
Vézna testtel, satnya hanggal,
Lelkében némi maradékanyaggal,
Ha felnézel, láthatod,
Szárnyával csap vagy úgy ötöt-hatot,
Aztán megpihen, és csak szitál,
Mint gyenge pacsirta erős légörvényen,
Uralkodva a kék törvényen,
A levegő összes szabálytalan szabályán”.
Azóta kereste őt az égen,
Amióta meglátta fent a fényben
Azt a kupac seregélyt, amit úgy szórtak fel
A mennyboltra, mint egy zsák konfettit vagy mákot,
Mint egy apró pöttyökből életre kelt ákom-bákot,
Ami táncba kezd és szárnyra kap,
Majd a sok szárny egy nagyobbat kiad,
Egy hatalmas angyalt,
Mi régen a múltadban nyargalt,
De már csak feketén zümmög,
Látva gaztetteinket megértőn hümmög,
Hazugságainkra is épphogy megrebben,
De soha, soha meg nem retten.
Azóta kereste őt az égen,
És lehet, hogy most is keresi,
A kitartó kutatás szemét vörösre erezi,
Szívét csöppre zsugorítja,
Vagy szimplán csak felgurítja
Majd magát a semmibe,
„Ennyi volt hát, ennyike”
Súgja, int és távozik,
És ő is angyallá változik. (Nyitott mondat)
