Szégyen

Nem nagy dicsőség mostanában magyarnak lenni. Régen, a rendszerváltás környékén meg a 2000-es évek közepéig voltak jobb periódusok - konkrét szégyent pedig először 2006-ban éreztem, amikor egy éjszaka a CNN az égő TV-székház képeit és a Szabadság téri csatát mutatta -, egy ideje ugyanakkor nehéz nem észrevenni, hogy hiába bukkannak fel az ijesztő irányba tartó világban időnként meglepően pozitív tendenciák, ezekről Magyarország rendre lemarad, vagy egyenesen a kerékkötők közé áll. Most épp a morálisan védhetetlen klímavétó miatt írom ezt, de ami a magyar köz- és felsőoktatással, az Akadémiával, a civilekkel, a fogyatékkal élőkkel stb. történt ebben az országban, azt sem érdemes kitenni a kirakatba.

És nem az a legnagyobb baj, hogy mennyire sötét képet mutatnak rólunk a hatalmi elit sorozatos hátraarcai. Ami a magyar híreket olvasó külhoni polgárnak alkalmi megbotránkozás, az nekünk maga az élet - itt fogjuk leélni, abban a közegben, ahol nem csak az történhet meg simán, hogy három szén- és oroszenergia-függő kelet-európai ország kormánya leszavazza az EU klímatervét, hanem az is, hogy Orbán Viktor egyik kedvenc tettestársa, Andrej Babis simán fölteszi a kérdést: „Miért kéne 31 évvel korábban arról döntenünk, mi fog történni 2050-ben?”, és 24 órával később még mindig miniszterelnök, ahelyett, hogy ápolt lenne a régió valamelyik jó nevű elmekórtani intézményében.

De ha már megkérdezte: azért, Babis úr, mert a világ klímatudósainak 99 százaléka szerint nagyjából 2030-ig van időnk megelőzni a katasztrófát, utána már késő lesz. Amúgy meg, mintha Paks2 ügyében nem akarózna rákérdezni, miért is kell – az építéssel együtt – 80 évre előre elkötelezni magunkat a kísérleti orosz atomtechnológia mellett. Pedig a 2050-es dátum ott is releváns: a 10 milliárd eurós hitelt még akkor is fizetni fogjuk. (belföld)